Fölfedezik a nyelvrokoságot
Sokat vitatkoztak azon, kié a finn és magyar rokonság fölfedezésének dicsősége, Úgy látszik, hogy egyidőben és Európa különböző részein egyszerre több tudóst is izgatott ez a jelenség, noha egymás gondolatait nem ismerték, A cseh születésű pedagógus, Johannes Amos Comenius (1592-1670) és az erdélyi szász történész, Johan Tröster (megh. 1685) hívták föl a figyelmet bizonyos magyar-finn egyezésekre, anélkül azonban, hogy e nyelvek rokonságának bármiféle sejtésével állottak volna elő. Erre a sejtésre jutott viszont egy hamburgi orvos és polihisztor, Martinus Fogelius (Martin Fogel, 1634-1675), igaz ugyan, hogy kétszeres tévedés folytán. Fogeliusban úgy ébredt érdeklődés a finn iránt, hogy a toszkánai herceg, a későbbi III. Cosimo nagyherceg, aki adatokat gyűjtött a különféle nyelvekről és népekről, tőle kért finn nyelvtant és szótárt. Amikor Fogelius e kérésnek eleget téve finnel kezdett foglalkozni, egyre inkább izgatta a finnek eredetének kérdése, ami az akkori idők ismereteinek alapján rejtélyesnek tűnt. Úgy találta, hogy a finn népnév emlékeztet a hun (hunn) népnévre, úgyhogy a két szó eredetileg ugyanaz lehetett (első tévedés), és a finnek ezek szerint a hunok rokonai lennének. És mivel Fogelius ismeretei szerint a magyarok a hunok utódai (második tévedés), ebből nem következhetett más, mint hogy a finnek és a magyarok valamiképpen rokonságban állnak egymással. Megvizsgálandó e következtetés helytállóságát Fogelius elkezdte rendszeresen összehasonlítani a finn és magyar szavakat, ragozást, hang- és mondatszerkezeteket,, Minél tovább jutott a munkában, annál erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy „a magyar és a finn nyelv egy nagy rokonság keretében egymáshoz kapcsolódik". Ezeket az észrevételeit Fogelius egy kéziratban adta elő, amelyet 1669-ben el is küldött Cosimónak. Fogelius 37 finn-magyar szóösszevetést közöl, köztük oly könnyen észrevehető egyezéseket, mint pää - fő, käsi - kéz, veri - vér, kala - hal és így tovább. Fogelius szóösszevetéseiből majdnem kétharmad rész ma is elfogadható, s ez meglehetősen magas arány, ha összevetjük egyes későbbi kutatók bővebb szólistáival. A finn és a magyar szerkezeti azonosságai közül, melyek elválasztják e nyelveket Európa ismertebb nyelveitől, Fogelius hetet említ, és mind helytálló: 1. mindkét nyelv kerüli a szókezdő más-salhangzó kapcsolatokat, 2. egyik nyelvben sincs nyelvtani nem, 3. a névszóragozásban végződéseket használnak, s ezek ugyanolyan tulajdonsággal bírnak, mint más nyelvekben a prepozíciók (vö. finn talo-ssa, magyar ház-ban, német im Haus, angol in the house), 4. a különálló „prepozíciókat" a szavak után teszik (Fogelius itt a névutókra gondol, melyek a finnben és a magyarban gyakran az indoeurópai nyelvek prepozícióinak felelnek meg, vö. finn kiven álla, magyar a kő alatt, német unter dem Stein, angol under the stone), 5. mindkét nyelv birtokos személyjeleket használ, 6. a melléknévi jelző mindkét nyelvben a jelzett szó előtt áll, 7. mindkét nyelvből hiányzik a latin habeo (német habén, angol have) ige megfelelője, helyette a létige használatos (vö. finn pojalla on kirja, magyar a fiúnak könyve van, német der Junge hat ein Buch, angol the boy has a book).
Miután a svéd Johannes Schefferus megírta neki, hogy a lapp a finn nyelv rokona, Fogelius a lappot és a magyart is összevetette egymással, és megállapította a köztük lévő rokonságot. Fogelius páratlan észrevételei azonban mégsem járulhattak hozzá kora általános ismereteinek gazdagodásához, mert levéltári polcokon porosodtak egészen 1888-ig, amikor E. N. Setälänek sikerült rájuk bukkannia a hannoveri könyvtárban talált eredeti kéziratokban. Ami pedig azokat a téves ismereteket illeti, melyek alapján Fogelius nekivágott a finn és a magyar rokonságának kutatásához, meg kell mondanunk, hogy nem ez volt az egyetlen eset a tudománytörténetben, amikor valamely tévedés, rossz megfigyelés vagy téves következtetés új, fordulatot hozó felfedezéshez vezetett.
Körülbelül egyidőben Fogeliusszal két svéd tudós is foglalkozott a finn és a magyar rokonságával, éspedig a költőként és tudósként babért arató Georg Stiernhielm (1598-1672) és Bengt Skytte (1614-1683) birodalmi tanácsos. Le-hetetlen megállapítani, hogy hármójuk közül Fogelius, Stiernhielm vagy Skytte sejtette-e meg először, hogy a magyar a finn rokonságába tartozó nyelv, mert minden ilyen tárgyú elmélkedésük csupán kinyomatlan kéziratban maradt fenn, melyek pontos datálása egyes esetekben bizonytalan. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az 1600-as évek végén Svédország művelt köreiben sokat beszélgettek a finn-magyar nyelvrokonságról. Többek között mindkét Olaus Rudbeck, az apa is (1630-1702) és fia is (1660-1740) gyűjtött a finn és magyar viszonyt megvilágító szótári anyagot. Mindenesetre Fogeliustól nem lehet elvitatni azt a dicsőséget, hogy tudományos értelemben véve javaslata érettebb, és meggyőzőbben van megalapozva, mint kortársaié.
Nagy jelentősége volt a finnugor nyelvtudomány kezdeti szakaszában a híres német filozófus, G. W. Leibniz (1646-1716) munkájának. Leibniz minden lehetséges nyelvről igyekezett adatokat gyűjteni, hogy a nyelvek összevetésével kideríthesse az illető nyelveken beszélő népek történetét. Fáradhatatlanul küldözgette leveleit és kérdőíveit mindenkinek, akiről azt gondolta, hasznára lehet ebben az ügyben. Leibniz úgy vélte, hogy a különböző nyelvek egymással való összevetésének az a legjobb módja, ha beszerzi a Miatyánk fordításait. Úgy látszik, nem zavarta túlságosan a fordítási nyelv lehetséges mesterkéltsége, sem az általa választott szöveg fogalmi, szókészleti és szerkezeti egyoldalúsága. Számára az volt a fő, hogy lehetőleg könnyen jusson ugyanahhoz a szöveghez különböző nyelveken. Szakértők közvetítésével meg is kapta a kívánt fordításokat. így például a holland földrajztudós, az amszterdami polgármester, Nicolaes Witsen (1640-1717) elküldte neki a Miatyánk fordítását többek között cseremiszül, zürjénül és vogulul.
Leibniz teljesen tisztában volt a finn, észt, lapp és magyar nyelv rokonságával. A finn és mordvin nyelv rokon voltáról való első észrevételeket, melyekről tudomásunk van, Ludvig Fabritius közölte vele (1648-1729), aki a svéd király követeként Oroszországon keresztül Perzsiába utaztában egy Oroszország szívében fekvő távoli úti pihenőhelyen észrevette, hogy finn szolgája bizonyos mértékben képes megérteni a helybéliek beszédét, sőt sikerült velük megértetni , magát a saját nyelvén is. A szolga beszélőtársai mordvinok voltak. Fabritius utolsó perzsiai útján a vele együtt utazó követségi titkár, a finn Henrik Brenner (1669-1732) viszont a cseremisz és finn közötti egyezéseket vette észre, melyekről egy 1698-ban írott levelében számolt be.
Befolyásos ismerősein keresztül Leibniz megpróbálta törekvéseihez meg-szerezni az orosz cár, Nagy Péter támogatását, mert látta, milyen kincsesbányája lehet az orosz birodalom számos nyelve az összehasonlító nyelvtudománynak. Ily módon ő volt az, aki lökést adott az Oroszországban beszélt finnugor nyelvek kutatásának, amely később a pétervári tudományos akadémián érte el csúcspontját.
Tehát így bővült lassanként a finn rokonságához tartozó nyelvek köre a tudósvilág tudatában. Leibniz segítőtársa, a későbbi történelemprofesszor és könyvtáros, Joh. Georg Eccard (von Eckhart, 1664-1730) 1729-ben már a magyar, finn, liv, lapp, osztják és szamojéd rokonságáról írt.
Ahogy némely föntebb elmondott esetből kiderült, a véletlennek meglehetős része volt a finn rokonságába tartozó nyelvek fölfedezésében. Talán a véletlen számlájára írandó az is, hogy a közé a 15 000 svéd katona közé, akik a poltavai csata után 1709 júniusában orosz hadifogságba estek, került F. J. v. Strahlenberg kapitány (1676-1747). Ennek az eseménynek köszönhető, hogy élete olyan irányt vett, amely nevét halhatatlanná tette Észak országainak történetében, de nem had-, hanem eszmetörténetében. Tizenhárom évet kellett neki Oroszországban töltenie, és ezalatt mélyebben ismerkedett meg Kelet-Oroszország és Szibéria viszonyaival, mint bárki külföldi őelőtte. Alaposan megismerkedett azokkal a vidékekkel, melyekről azelőtt „ugyanolyan keveset'' tudott, „mint egy osztják Németországról", amint ő maga írta. Pontos adatokat gyűjtött a finn rokonságba tartozó nyelvekről és népekről is, és történetesen ő volt az első, aki rámutatott csaknem minden ma ismert finnugor és szamojéd nép kölcsönös rokonságára.
A finnugor nyelvcsalád képének lassú kialakulásához vezető felfedezéseket Európa műveltségi központjaiban szenzációként üdvözölték, amely fokozta a tudományos kíváncsiságot. Olyan felfogás kezdett kialakulni, hogy egy hatalmas, a Dunától és Finnmarkentól (Eszak-Skandináviától) Szibéria tajgáig terjedő közös eredetű népességcsoportról van szó, amely kulcsot kínál Kelet- és Észak-Európa történelméhez és néprajzához. Az esetleges adatok gyűjtését céltudatos tudományos tevékenység váltotta föl, és az 1700-as évek közepe táján a finnugor népek és nyelvek itt is, ott is egyre szigorúbb kutatás tárgyaivá lettek. A finnugrisztika jelentős fellegvárai közé tartoztak az uppsalai egyetem, az 1725-ben alapított pétervári tudományos akadémia, Ausztria-Magyarország szellemi központjai és a göttingai egyetem Németországban. Finnországban ezzel szemben még a jusleniusi elképzelések élték virágkorukat a nagyszerű finn-héber múltról.
A finnugrisztika úttörői
A tudományos finnugrisztika úttörői közé tartozik két magyar, Sajnovics János (1733-1785) és Gyarmathi Sámuel (1751-1830). A jezsuita rendi Sajnovics voltaképpen csillagász volt és matematikus. Az összehasonlító nyelvtudomány iránti érdeklődést benne Hell Miksa, a bécsi udvari obszervatórium igazgatója, a kor legkiválóbb európai csillagászainak egyike keltette fel. Az égitesteken és pályájukon túl Hellt a finn, magyar és lapp esetleges rokonsága is izgatta, amiről hallott már valamit beszélni. Hell lehetőséget kapott arra, hogy Észak- Norvégiába, Vardö-szigetre utazzon, ahol az 1769. június 3-án esedékes égi eseményt, a Vénusz elhaladását a Nap előtt, kellett megfigyelnie. Útitársul magával vitte Sajnovicsot, aki csillagászati érdeklődése mellett magyarul tudóként segíthetett neki eldönteni, van-e alapja a szóbeszédnek, hogy a magyar és lapp rokonok. A nyolc és fél hónapi munka Vardö-szigeten olyan anyagot produkált, melynek alapján Sajnovics 1770-ben kiadhatta összehasonlító tanulmányát Demonstratio. Idioma Ungarorumet Lapponum idem esse címmel. A könyv címét, amely szó szerint azt állítja, hogy a magyar és a lapp egy és ugyanaz a nyelv, a mai olvasó szenzációhajhászó reklámfogásnak tarthatná. Az előszóban a szerző siet is megmagyarázni, hogy itt nem abban az értelemben beszél azonosságról, mintha a lappok és magyarok minden további nélkül meg tudnák érteni egymás nyelvét, hanem e két nyelv közös eredetéről. Sajnovics 150 magyar-lapp szóegyeztetést közöl, melyek negyedrésze mai tudásunk szerint is finnugor eredetű. Ezenkívül több szerkezeti azonosságot is említ Sajnovics. Művének jelentősége abban áll, hogy egy elvileg ma is helyesnek tartott tudományos módszert használva, részletes összehasonlítás segítségével bizonyítja azt, amiről az ideig csak hozzávetőleges elképzelések keringtek.
Magyarországon azért nem mindenki tudta szó nélkül lenyelni Sajnovics tanítását. Hogyan is lett volna lehetséges, hogy a nemes származású magyarság, kinek nyelvét a héber, arab, perzsa és török rokonának szokták tartani, egy tőről fakadjon a halzsírtól bűzlő lappokkal! A finnugor rokonságnak ez az indulatos ellenzése egyes körökben szívósan fenntartotta magát egész az 1800-as évek végéig, ami külföldön derültséget is keltett, és okot adott a jámbor kérdésre, hogy vajon melyik félnek, a magyarnak vagy a lappnak, van több oka arra, hogy szégyellje a rokonságot.
Gyarmathi foglalkozását tekintve orvos volt, de erősen érdeklődött a nyelvtudomány kérdései iránt. Eleinte az volt a véleménye, hogy a magyarban sok azonosság található a sémi nyelvekkel, és miután Göttingában megismerkedett korának talán legjobb finnugor nyelvi és néprajzi szakértőjével, August Ludwig v. Schlözerrel (1735-1809), elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a finn rokonságba tartozó nyelveket, mégpedig azért, hogy megcáfolhassa azt az állítást, miszerint a magyar is közéjük tartozna. De másképp történt. Elmélyedvén a tárgyban, Gyarmathi, aki okos ember volt, hamar észrevette, hogy eredeti állásfoglalása téves volt, és megváltoztatta véleményét. A finnugor nyelvrokonság korábbi ellenzőjéből annak hívévé lett. Schlözer irányításával nagy lelkesedéssel vágott neki e nyelvek kutatásának, melyek közül sokról igen nehéz volt pontos ismereteket szerezni. Az eredmény az Affinitás linguae Hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata (A magyar nyelv finn eredetű nyelvekkel való rokonsága nyelvtani bizonyításban) című könyv volt, amely 1799-ben jelent meg Göttingában. Ebben a finn, lapp, észt, mordvin, cseremisz, csuvas, votják, zűrjén, vogul, osztják és szamojéd magyarhoz való viszonyát tárgyalja. Tárgyalása tehát kiterjed minden uráli nyelvre, kivéve a finn néhány legköze-lebbi rokon nyelvét. Érdekes Gyarmathinak az a tévedése, hogy a csuvast is a finn nyelv rokonságába sorolja. Ugyanebbe a hibába estek sokan őelőtte és néhányan még utána is, az azonban különös, hogy Gyarmathi éles szeme sem tudta elválasztani ezt a török nyelvet a finn rokonságába tartozó nyelvektől.
Gyarmathit még több okkal nevezhetjük módszertani újítónak, mint Sajno- vicsot tettük. Mondják, hogy az Affinitás az első valóban tudományos értekezés az összehasonlító nyelvtudomány területén. Ez már világosan megmutatta azt az irányt, melyben az összehasonlító indoeurópai nyelvtudomány született néhány évtizeddel később.
Lassacskán Finnországot is elérték az új tanok. Nálunk elsőként a turkui akadémia logika- és metafizika-professzora, Johan Welin (megh. 1744) vetett össze egymással finn és magyar szavakat egy kéziratban maradt meglehetősen középszerű tanulmányában 1736-ban. Csak Henrik Gábriel Porthan (1739- 1804) korában és az ő ösztönzésére került a finnugor nyelvrokonság a komolyabb tudományos érdeklődés középpontjába Finnországban is. Ezzel egyidőben a finn-görög és finn-héber kapcsolatokról való délibábos elképzelések is végleg eltűntek az akadémiai fórumokról. Porthan 1779 nyarán Göttingában tartózkodott, és ott megismerkedett Schlözerrel, és ez a körülmény nagy jelentőségűvé vált későbbi tevékenységében. Göttingában arra is volt alkalma, hogy kicsit magyarul is tanuljon néhány ott tartózkodó magyar diák segítségével.
Turkuból aztán Porthan aktívan követte a finnugrisztika fejlődését a nagyvilágban. így a frissen alapított újságban, a Tidningar utgifne af et sällskap i Åbóban 1771-ben azon melegében széles ismertetést közölt Sajnovics Demonstratiójáról. Később levelezésben állt többek között Gyarmathi Sámuellel és Verseghy Ferenccel (1757-1822). Gyarmathi megküldte Porthannak 1794-ben megjelent magyar nyelvtanát is. Verseghy, akit ugyancsak érdekelt a magyar és finn rokonsága, együttműködést ajánlott Porthannak e nyelvek összehasonlítására. Ebből mégsem lett semmi, mert Verseghyt politikai okokból bebörtönözték. Egy évtizeddel később kiszabadulván, Verseghy nyelvtudományi érdeklődése egészen más irányba fordult. A tudománytörténet elsősorban nyelvművelő szakértőként tartja őt számon.
Porthan kéziratos hagyatékában sok finn-magyar összehasonlítás található, igaz, többnyire vázlatos formában. Kiadott munkáiban különböző összefüggésekben vizsgálja a finn és rokon nyelvei viszonyait. Porthan előszót írt Paavali Juusten Finn püspökök krónikája c. művéhez, amelynek jegyzeteit is ő készítette 1784 és 1800 között, és azokban a rendelkezésére álló források alapján táblázat formájában közöl egymás mellett azonos jelentésű szavakat a finnugor nyelvekből. Porthan volt az utolsó igazi polihisztor Finnországban. Célja a finnek országának, népének, nyelvének és történelmének lehető legsokoldalúbb kutatása volt. A finn nyelv és rokon nyelvei kutatása számára csak eszköz volt e cél eléréséhez, nem pedig rendszeres nyelvkutatás önmagáért. Porthan a nyelvtudományban nem annyira újat alkotóként, hanem sokkal inkább gondolatok közvetítőjeként, kezdeményezőként, útmutatóként és a turkui akadémia tudományosan áporodott légkörének felfrissítőjeként jelentős. Az ő érdeme, hogy a finnugor kutatások terén Európa tudományos központjaiban elért haladás Finnországban is ismertté vált, és megtermékenyítette az itteni tudományos kutatást. Porthan fontosnak tartotta kutató expedíciók szervezését Oroszország finn rokonságba tartozó népeihez, hogy róluk megbízható és teljesebb ismeretanyagot szerezhessenek. Életében azonban ilyen utazás még nem jött létre. A kutató expedíciók ideje csak néhány évtizeddel az ő halála után jött el.
Az új évszázad új szeleket hozott. Finnország „a nemzetek sorába emeltetett" az 1809-es porvooi országgyűlésen. Az újonnan szerzett állami státus, mint Oroszországhoz tartozó autonóm nagyhercegségé, a korábbinál jobb lehetőségeket teremtett arra is, hogy a finn nyelv kiművelt nyelv lehessen, és meghozta a szükségét annak, hogy a finn nyelvet és annak történetét a korábbinál céltudatosabban kutassák. Ezt az irányzatot támogatta a nemzeti romantika eszmeáramlata is, amely turkui romantika néven ismeretes mozgalomként az 1800-as évek kezdeti évtizedeiben fejtette ki hatását finn körökben. Az új kormányzat különösen kedvében járt a turkui akadémiának (a későbbi helsinki egyetemnek) azzal, hogy jelentős mértékben növelte az oktatói állások számát. A finn nyelv 1828-ban kapott lektorátust, amikor az egyetemet Helsinkibe helyezték át, és végül 1850-ben finn professzúrát is alapítottak.
Ugyanebben az időben Közép-Európában a nyelvtudomány elmélete óriás léptekkel haladt előre. A szanszkrit, latin, ógörög és gót kölcsönös viszonyainak feltárása és ezek összehasonlítása a mai indoeurópai nyelvekkel kiderítette a nyelv fejlődését irányító belső törvényszerűségeket. Mindez egészen új lehetőségeket nyújtott a nyelvtörténet korábbinál megbízhatóbb interpretálásához. Megkezdődött a történelmi-összehasonlító nyelvtudomány nagy diadalmenete. Sokak felfogása szerint nyelvtudományról mint önálló tudományágról, csak ettől kezdve beszélhetünk.
Elkezdődnek a kutató expedíciók
A finn nyelvtudomány megújulására döntő módon hatott a dán Rasmus Rask (1787-1832). Ez az indoeurópai nyelvtudomány megalapítói közé sorolandó kiváló tudós érdeklődött a finn rokonságába tartozó nyelvek iránt is. 1818-ban tett turkui látogatása jelentős ösztönzést adott a finn nyelv ottani kutatóinak. Döntőleg hatott többek között Antti Juhana Sjögren (1794-1855) pályaválasztására is. Éppen Sjögren volt az első finn, aki a történeti-összehasonlító módszert a finn rokonságba tartozó nyelvekre alkalmazta. Gyakorlatilag Rask egyengette Sjögren útját a pétervári tudományos akadémiára, és ő hatott oda is, hogy a már Porthan korában szóba került kutató expedíció Oroszország finn rokonságba tartozó népeihez létrejöjjön, s ez csak a kezdetét jelentette a kutató expedíciók egészen az első világháborúig terjedő sorának. Az első utat éppen Sjögren tette 1824-1829-ben.
Noha Sjögren munkásságában közvetlenül nem foglalkozott a finn és magyar viszonyaival, de mint sok egyéb más finnugor nyelv kutatója (többek között a karjalai, vepsze, liv, lapp, zűrjén, votják és cseremisz nyelveké) és mint az egész nyelvcsalád felépítésének és történetének tisztázója, a korábbinál pontosabb és a valóságnak jobban megfelelő képet rajzolt a finnugor nyelvcsaládról, és ily módon megbízható alapot teremtett a következő kutatónemzedékek munkájához. A pétervári tudományos akadémián akadémikusi rangra emelkedett, és tehetséges szervezőként megerősítette az általa képviselt tudományág helyzetét ebben az intézményben. Mondják is, hogy nagyrészt éppen Sjögren érdeme, hogy Pétervár egészen 1883-ig megőrizte pozícióját mint a finnugrisz- tikai kutatás északi központja, amikor is a Finnugor Társaság megalapításával a súlypont Helsinkibe tevődött át.
Sjögren támogatásával és részben a pétervári tudományos akadémia költségén tette meg Matias Aleksanteri Castrén is (1813-1852) nevezetes kutatóútjait. Rövid életében Castrén hihetetlenül sokat végzett. Az útjain gyűjtött nyelvi anyag, az általa írott számos nyelvtan és tanulmány hosszú ideig volt az egész uráli nyelvtudomány alapja, ő volt az első, aki részletesen jellemezte a szamojéd nyelveket, és tisztázta ezek viszonyát a finnugor nyelvekhez. Különböző összefüggésekben az ő vitatható módján tárgyalta a finn és magyar rokonságát is, noha ezzel kapcsolatos megfigyelései láthatólag elmaradnak más, nagyobb szabású teljesítményei mellett. Castrén nézete szerint a rokonsági rendszerben a magyar valahol a finn rokonságba tartozó nyelvek és a török között foglal helyet, ő ugyanis azt hitte, hogy az uráli nyelvek ( = finnugor és szamojéd nyelvek) rokonok a török, mongol és tunguz nyelvekkel. Az altaji népek etnológiájáról szóló előadásaiban foglalkozott a magyarok őstörténetével is. Egyébként Castrén utazásai és kutatásai nemcsak hazájában, hanem Európa más országaiban is fölkeltették a figyelmet, így például Magyarországon. Kállay Ferenc (1790-1861), aki 1844-ben adta ki az első magyar nyelvű, finnugor nyelvekettárgyaló művet Finn-magyar nyelv címen, említi is Castrént egyes előadásaiban és újságcikkeiben. Hunfalvy Pál (1810-1891) is egészen frissiben kommentálta Castrén kutatásait.
Magyarországon a fejlődés némileg más minőségű volt, mint Finnországban, ami az eltérő történelmi-társadalmi háttérrel magyarázható. A magyar nyelv írásbeli művelése már az 1200-as évektől számítódik, és a magyar nyelv már régen elérte a sokoldalúan kiművelt és megbecsült nyelv pozícióját, amikor Finnországban még mindig svéd nyelvű volt a művelt osztály, és finn nyelven csak a parasztság lelki szükségletére szánt vallásos szövegeket nyomtattak. A budapesti egyetemen már 1791-ben katedrát kapott a magyar nyelv és irodalom. Ugyanakkor, amikor a magyar nyelv kutatása és a gyakorlati nyelvművelés fejlődött, Sajnovics és Gyarmathi után néhány évtizedig nem sok figyelmet szenteltek a rokon nyelveknek. Csak Reguly Antal (1819-1858) életműve ébresztett a magyarokban nagyobb méretű érdeklődést a finnugor rokonságba tartozó nyelvek iránt.
Okkal tartják Regulyt Castrén magyar sorstársának. Mindkettőt ugyanaz a vágy, saját népük és anyanyelvük eredete felderítésének vágya űzte hosszú és fáradságos kutatóutakra, melyek végül is megtörték egészségüket, és korai halálukhoz vezettek. Hazájukban mindkettőt a modern, saját feljegyzésekre és gyűjtésekre alapozott összehasonlító nyelvtudomány úttörőjének tartják, jól-lehet ilyenkor elfelejtik Sjögren teljesítményét. Reguly pályaválasztására dön- tőleg hatott, hogy tanulmányúton járván 1839-ben eljutott Stockholmba, és ott összetalálkozott a finnesedési mozgalom és a turkui romantika vezető alakjával, Adolf Ivar Arwidssonnal (1791-1858). E találkozás és a keretében lefolyt eszmecsere a finn és a magyar föltételezett rokonságáról Regulyban oly nagy vágyat ébresztett a magyar nyelv rokonsága eredetének kutatására, hogy otthagyta a jogászi pályát, amelyre készült, és Finnországba utazott. Itt két évig tanulta a nyelvet, ismerkedett az országgal és kultúrájával, valamint kora számos jelentős finn személyiségével. Ő lett a Finn Irodalmi Társaság első magyar tagja. Hamar rájött, hogy a magyar nyelv rokoni viszonyainak földerítéséhez nem elegendő csupán a finn nyelv ismerete. Már finnországi tartózkodása alatt kezdett észtül és lappul tanulni, és hozzáfogott Oroszország finn rokonságba tartozó népeihez teendő kutatóútjának tervezéséhez. 1841-ben Pétervárra utazott, és készülődni kezdett keleti útjára. Mindkettőt érdekelte ugyanis a pétervári tudományos akadémia köreiben napirenden lévő szibériai kutatóút, és mindkettőnek megvolt a maga komoly támogatója az akadémián. Elsősorban Sjögren makacs kitartásának köszönhető, hogy az út költségeire szánt összeget az ő pártfogolt ja, Castrén kapta meg, akinek már gyakorlata is volt a kutatóutak terén. Szerencsére ez a döntés nem vágta el Reguly pályáját, aki más anyagi források segítségével az 1843-1846-os években megvalósíthatta útját, a vogul, osztják, mordvin, cseremisz és csuvas nyelveket tanulmányozta.
Reguly abban is osztozott Castrén sorsában, hogy gyűjtésének és megfigyeléseinek legnagyobb részét, minthogy munkásságát korai halála megszakította, másoknak kellett kiadniok. A finn sajtó figyelemmel követte Reguly pályáját. Az a nyilvánosság, amit személye itt kapott, nemcsak iránta ébresztett érdeklődést és rokonszenvet, hanem az általa képviselt nép iránt is.
Sjögren, Castrén és Reguly terepkutatásainak érdeméből minden uráli nyelvről volt már megbízható kutatási anyag és megszűrt ismeret: szójegyzékek, szövegek és nyelvtanok. E nyelvek kölcsönös rokonsága nem szorult többé sejtésekre, bárki beláthatta ennek helytálló voltát, aki elmélyült a begyűjtött bizonyítási anyagban. Ekkor kezdődött a finnugor és uráli nyelvtudomány intenzív építésének kora Magyarországon is és Finnországban is. A munka széles fronton haladt előre. Többé már nem egyes lelkes érdeklődők többé-kevésbé véletlenszerű lépéséről van szó, mellyel belebotlottak a nyelvrokonság problémáiba, hanem önálló tudományterületről, melynek megvolt a saját kifejlesztett módszere, és amelynek keretében rendszeresen képezték kutatási feladatokra a fiatalságot. Ahogy ez ideig a tipikus finnugrista eredeti képzettsége szerint filozófus, történész, teológus, orvos, természettudós vagy jogász volt, ezentúl egyre gyakrabban jelentkeznek a hivatásos nyelvészek, akik kezdettől fogva ezt a pályát választották. Lehetővé tette ezt az egyetemeken és a kutatóintézmé-nyekben történt fejlődés, amely megteremtette e tudományterület rendszeres elsajátításának feltételeit. Már 1830-ban megkezdte tevékenységét a Magyar Tudományos Akadémia, ahol a magyar nyelvnek kezdettől fogva és hamarosan a finnugor nyelvkutatásnak is jelentős pozíciója volt. A budapesti egyetemen az uráli és altaji nyelvek 1872-ben kaptak tanszéket, melynek kezdetben altaji összehasonlító nyelvtudományi tanszék volt a neve, és melynek hagyományait a mai finnugor nyelvtudományi tanszék folytatja. A helsinki egyetemen 1850- ben alapított finn nyelvi professzúrát 1892-ben úgy osztották ketté, hogy a finn nyelvi professzúra mellett létrehozták a finnugor nyelvkutatás professzúráját.
Gondoskodni kellett a kutatási eredmények hatékony közléséről is. E célból új folyóiratokat és kiadványokat alapítottak. Magyarországon 1862-től kezdve jelenik meg a Tudományos Akadémia kiadásában a Nyelvtudományi Közlemények, amely kezdettől fogva az uráli nyelvtudomány legfontosabb szócsöve Magyarországon, és máig megőrizte ezt a helyét. Finnországban pedig a finnugrisztika és urálisztika publikációs igényéről eleinte a Finn Irodalmi Társaság (alapíttatott 1831-ben) és a Finn Tudományos Társaság (alapíttatott 1838-ban) gondoskodott, míg a Finnugor Társaság 1886-ban hozzá nem kezdett évkönyvének (Aikakauskirja) és 1890-ben kiadványsorozatának (Toimituksia) kiadásához.
Castrén és Reguly példáján felbuzdulva mindkét országból sok fiatal kutató vágott neki a keleti rokon népekhez vezető útnak. A Finnugor Társaság tulajdonképpeni feladatának tartotta, hogy expedíciókat és magányos kutatókat indítson a finn rokonságba tartozó népek közé.
A finn-magyar kapcsolatok szempontjából ez az időszak döntő fontosságú volt. A finn és magyar nyelv rokonságáról való tudás mélyebb és pontosabb lett, és egyidőben azzal, hogy Budapest és Helsinki a finnugor nyelvtudomány vezető központjaivá váltak Európában, a két ország nyelvészei közti kapcsolatok is élénkebbé váltak. Levelezés folyt közöttük, kölcsönös látogatásokat tettek egymásnál, és személyes barátságokat kötöttek egymással. A nyelvrokonság egyre nagyobb érdeklődést keltett a szűk szakmai körökön kívül is. Annak tudata, hogy a magyar és finn nép nem állnak egyedül és gyökértelenül Európa indoeurópai népeinek tengerében, hanem a nyelvrokonság, legyen bármilyen távoli is, összekapcsolja e két népet, melyre még a történelem is igen hasonló sorsot osztott ki, önmagában is elősegítette a kapcsolatok erősítését. Ily módon a tisztán nyelvészeti alapon létrejött kölcsönhatás a századvég közeledtével kiszélesedett és sokoldalúvá lett. Ez volt a magja az egyre fejlődő finn-magyar műveltségi kapcsolatoknak, melyekből mostanára a két ország nemzetközi művelődési tevékenységének szerves része lett.
Kik voltak hát azok a kutatók, akik ilyen bőségesen gyarapították Castrén és Reguly hagyatékát? Már korábban említettük Kállay Ferencet és Hunfalvy Pált. Hosszú életében Hunfalvy láthatta a finnugrisztika fejlődését Regulytól és Castréntől kezdve egészen Szinnyeiig és Setäläig. Ennek a fölfelé ívelő fejlődésnek ő volt a központi alakja, és ő volt a kezdeményezője a finn-magyar tudományos és művelődési kapcsolatoknak is. E sokoldalú és szorgalmas tudós nemcsak aktív kutatóként, hanem a finnugor nyelvtudomány magyarországi szervezőjeként is jelentős szerepet játszott.
Már a Nyelvtudományi Közlemények megalapítása előtt is hat éven keresztül, 1856-tól 1861-ig volt kiadója és szerkesztője egy nyelvtudományi folyóiratnak, a Magyar Nyelvészetnek. És ő volt az is, aki a Magyar Tudományos Akadémián elindította a finnugor kutatást. Saját tudományos tevékenysége kiterjedt több rokon nyelv tárgyalására, és többek között összehasonlító magyarázatokat írt a finn és magyar szókincsről. Elsőrendű kötelességének tartotta Reguly értékes kéziratos hagyatékának megszerkesztését és kiadását a kutatók használatára.
Nyelvtudományi együttműködés
Hunfalvy korán felismerte a finn és magyar tudósok együttműködésének fontosságát. Fáradhatatlanul kereste a kapcsolatokat finn kutatótársaival, és levelezésben állt többek között Elias Lönnrottal, D. E. D. Europaeusszal, August Ahlqvisttal, C. A. Gottlunddal, Yrjö-Koskinennel, Oskar Blomstedttel, Ottó Donnerrel, Julius Krohnnal, Antti Jalavával, J. R. Aspelinnel és Arvid Genetz- cel. A levelekben elsősorban tudományos kérdésekről cseréltek eszmét, de állami ügyek, politika és időszerű kérdések is szóba kerültek. Ezekből lebilincselő módon tűnnek ki a finn-magyar kapcsolatok fejlesztését célzó gondolatok is. Például Hunfalvy és Lönnrot 1853-ban eszmét cserélnek arról, menynyivel többet kellene a finneknek és a magyaroknak egymás nyelvét tanulniok. Yrjö-Koskinen leveleiből kitetszik az a törekvés, hogy a testvérnépek kapcsolatait szélesebb alapokra kellene helyezni. 1867-ben Koskinen hangot ad annak a gondolatnak, hogy Finnország és Magyarország között kereskedelmi kapcsolatokat kellene létrehozni.
Hunfalvy kiválóan megtanult finnül, és alaposan elmélyedt országunk dolgaiban. A finn nyelv magyarországi tanulását elősegítendő 1861-ben finn nyelvű olvasókönyvet adott ki, és finn-magyar szótár kiadását is tervezte. 1869-es finnországi utazása után két évvel kétrészes munkát jelentetett meg Utazás a Balt-tenger vidékein címen, melynek első része az észt, második része pedig a finn föld és nép jelenét és múltját taglalja igen sokoldalúan és szakszerűen.
Nagyrészt Hunfalvy érdeme, hogy az alapos nyelvészeti képzettséget nyert német Budenz József (1836-1892) huszonkét évesen Magyarországra költözött, magyarrá lett, és a finnugor nyelvek kutatására adta a fejét. Ő is rendkívül fontosnak tartotta a finnországi kapcsolatokat, és az volt a véleménye, hogy a magyar nyelv kutatója számára nélkülözhetetlen a finn nyelv elsajátítása. Ő is szorgalmas levelezést folytatott finnekkel, főképp ugyanazokkal, mint Hunfalvy, de amennyire a fennmaradt levelek számából meg lehet ítélni, Budenz még szorgalmasabb levélíró volt, mint tanára és öregebb munkatársa. Különösen jelentős és értékes művelődéstörténetileg Budenz és Ahlqvist gazdag levelezése. Érdekesen világít rá ez a levelezés a kor vezető finnugristáinak gondolataira, terveire és nézeteire. Követni lehet belőle többek között Budenz finn-magyar szótárának munkálatait. Budenz finn kollégájától ritkább szavak jelentése és ragozása után érdeklődik, és kéri tanácsát vállalkozása megvalósításának részleteiről. Más teendők azonban megakadályozták Budenzet, hogy a jórészt elkészült munkát végleges formába öntse. Ezt a munkát tanítványa, Szinnyei József (1857-1943) fejezte be, kinek szerkesztésében az első finn-magyar szótár végül 1884-ben megjelent.
Budenz mindenekelőtt teoretikus és nagyszabású szintézisalkotó volt. Öszszehasonlító „magyar-ugor" szótára (1873-1881) volt az első etimológiai szótár a finnugor nyelvek területéről. Űj utakat nyitott az 1884-1887-es években megjelent összehasonlító alaktanában is, amely hosszú ideig az egész finnugor nyelvtudomány alapkövei közé tartozott, és amely, eltérően a sok tekintetben elavult összehasonlító szótártól, sok találó megjegyzést tartogat a ma kutatójának is.
Ami Hunfalvy és Budenz volt Magyarországon, az volt August Ahlqvist (1826-1889) és Ottó Donner (1835-1909) Finnországban. A nagyközönség Ahlqvistet elsősorban Aleksis Kivi könyörtelen bírálójaként (és Oksanen néven költőként) ismeri. Könnyen elfelejtik, hogy tehetséges és szorgalmas finn és finnugor nyelvész is volt, továbbá gyorsan fejlődő tudományágának sokoldalú gyakorlati mozgatója. Visszafelé tekintve, nyugodtan mondhatjuk róla, hogy jelentősebb és maradandóbb érdemeket szerzett tudósként, mint költőként és kritikusként. Több kutatómat tett a közeli és távoli rokon népek közé, és ily módon sokoldalú rokonnyelvi ismeretre tett szert. Ezt hasznosította aztán tanulmányaiban a vót, vepsze, mordvin, osztják és vogul nyelv köréből. A finn nyelv kutatására és fejlesztésére alapította 1871-ben a Kieletar című folyóiratot, amely azonban 1875-ben megszűnt. Ezzel szemben Ahlqvist másik kezdeményezése, az 1876-ban megalapított Honi Nyelv Társasága (Kotikielen Seura) meghozta gyümölcsét. Még alapítója életében megkezdte a Társaság kiadni a Virittäjät, amely ma is a legfontosabb folyóirat a finn nyelv kutatásának területén.
Európa tudományos központjaiba tett hosszú útján (1861-1862) Ahlqvist Magyarországon is járt, és találkozott többek között Hunfalvyval és Budenzcel. Röviddel ezután adta ki igen hasznos tanulmányát a finn és magyar rokonságáról (Om Ungerska språkets förvandtskap med Finskan, 1863). Ez volt talán nyelvtudományi megalapozottságát tekintve a legmeggyőzőbb munka, amit az ideig e tárgyról írtak, és tisztázta, mi ezeknek a nyelveknek a helyzete a finnugor nyelvcsaládban. Ugyanakkor ez a tanulmány Ahlqvist legjobb nyelvtudományi munkái közé tartozik, ha éppen nem a legjobb.
Ottó Donner tulajdonképpeni szakmája az összehasonlító indoeurópai nyelvészet volt, de már korán elkezdett érdeklődni a finnugor nyelvek iránt is, melyek kutatásához sikeresen alkalmazta a fejlettebb indoeurópai nyelvtudo-mányban kicsiszolódott módszereket. Tanulmánya a finnugor nyelvek egymás közötti viszonyairól (1879) e nyelvek viszonyait olyan módon mutatja be, amely fő vonalaiban ma is elfogadható. Donner véleménye meglehetősen eltért Budenznek ugyanabban az évben közölt felfogásától. írása voltaképpen válaszként is született a Budenz adta ösztönzésre. Értékét tekintve a legmaradandóbbnak az 1883-ban megalapított Finnugor Társaság bizonyult Donner alkotásai között. A Társaság fő feladatul egyrészt a tudományterület kiadói tevékenységének fejlesztését, másrészt a rokon népekhez teendő kutatóutak szervezését vállalta. Nagyrészt éppen Donner ügyes munkálkodásának köszönhetően a Társaság rövidesen látható eredményeket ért el mindkét munkaterületen, ami gyorsan nagy presztízst szerzett neki a nemzetközi finnugrisztikában. A Társaságnak mindjárt az alapítástól kezdve közeli kapcsolatai voltak Magyarországgal. Első 1884-ben választott tiszteleti tagjai között volt többek között Hunfalvy és Budenz.
Ahlqvist és Donner korának finn finnugristái közül ebben az összefüggésben joggal emlékezünk még Oskar Blomstedtre (1833-1871), Magyarország barátjára és megismertetőjére. Ő írt Finnországban elsőként magyar nyelvtörténettel foglalkozó tanulmányt Halotti beszéd ynnä sen johdosta vertailevia tutkimuksia suomen, unkarin ja lapin kielissá (1869) (A Halotti beszéd és ennek kapcsán végzett összehasonlító vizsgálatok a finn, magyar és lapp nyelvekben) címen, és később a helsinki egyetemen a magyar és finn nyelv docenseként működött.
Az újgrammatikusok
A századvéghez közeledve a finnugor nyelvtudomány már világosan elvált más finnugor kutatásoktól, a néprajztól, a népköltészetkutatástól, a vallásku-tatástól, az embertantól, a történelemtől és régészettől, önálló tudományterületté lett, melynek megvoltak a maga céljai és módszerei. Ennek a fejlődésnek, amely valójában a világban történő általános szakosodási tendenciának volt része, megvolt a jó és rossz oldala. A szakosodás lehetővé tette a módszerek finomítását, melynek következtében a korábbinál pontosabb ismereteket lehetett szerezni a nyelv életéről, a rokon nyelvek szerkezetéről, fejlődéséről és egymás közötti viszonyairól. Másrészt viszont az évszázad elején élt kutatók elé táruló egységes kép a rokon népeknek, kultúráiknak és nyelveiknek egészéről elkerülhetetlenül földarabolódott: a néprajzos a korábbinál jobban ismerte a tárgyakat és szokásokat, de már kevésbé a nyelveket, még kevésbé pedig a nyelvtudomány legújabb finomságait, míg a nyelvész ügyesen forgolódott a nyelvtörténetben, de nem volt már birtokában a régészet módszereinek és így tovább. Néhány, D. E. D. Europaeusra (1820-1884) emlékeztető sok területhez értő próbálkozó akadt még ugyan, de számuk megfogyatkozott.
A nyelvtudományban a szakosodási fejlődéshez vezetett még az 1870-es években Németországban született úgynevezett újgrammatikus irányzat is, amely különösen a nyelvtudomány módszereinek fejlesztését hangsúlyozta. Az újgrammatikusok részint természettudományos, részint pszichológiai vizsgálati módszerekre hivatkoztak, és ennek megfelelően egzakt módszerek kialakítására törekedtek. Ennek az iskolának a specialitása a nyelv hangtani oldala volt, melyre kiválóan alkalmas is a természettudományos vagy azt utánzó vizsgálati módszer. „Hangtörvényekről" beszéltek, s ezzel a megfogalmazással igyekeztek a nyelv hangfejlődésének törvényszerű sajátosságait hangsúlyozni.
Az újgrammatikus vizsgálati módszereket Szinnyei József vitte be a finn-ugrisztikába Magyarországon, és ugyanezt tették Finnországban Arvid Genetz (1848-1915) és Emil Nestor Setälä (1864-1935). Elmondhatjuk, hogy mindannyiuknak forradalmasító hatása volt országuk nyelvtudományára és a nemzetközi finnugrisztikára. Űj irányt jelöltek ki, amely egyenesen a mához vezet. Az ő és tanítványaik tanulmányai máig szilárd alapjai a finnugor nyelvtudománynak. Mindannyiuknak jelentős része volt a finn-magyar tudományos és művelődési kapcsolatok építésében, de különösen sokat tett e téren Szinnyei.
Szinnyei már 1879-1880-ban járt Finnországban tanulmányúton, és itt gyorsan megismerkedett az ország kultúrájával, és megtanult finnül. Akkor örök barátságot fogadott Finnországgal, és minden lehetséges módon igyekezett a testvérnépeket egymás közelébe hozni. A kölcsönös megértéshez vezető első lépcső volt rávenni a finneket a magyar nyelv, a magyarokat pedig a finn nyelv megtanulására. Tankönyvek és más segédeszközök hiányában ez azonban nagyon nehéz volt. Szinnyei fiatalságának minden erejével nekivágott, hogy ezt a hiányt pótolja. Először az ő és Antti Jalava közös munkája, az Unkarin kielen oppikirja suomalaisille (Magyar nyelvkönyv finneknek) jelent meg 1880-ban, melyből Matti Kivekasszel 1912-ben egy teljesen új kiadványt készített. Ezután következett a fentebb már említett Suomalais-unkarilainen sana- kirja (Finn-magyar szótár) 1884-ben és finn nyelvű olvasókönyv magyaroknak 1895-ben. E könyvekből több is sok kiadásban jelent meg, és évtizedről évtizedre újabb és újabb tanulónemzedékek ismerkedhettek meg általuk a távoli rokon nyelvvel. Még 1956-ban is, amikor e sorok írója megkezdte magyar nyelvi tanulmányait, a helsinki egyetemen Szinnyei Unkarin kielioppijának (Magyar nyelvtan) 1950-ben megjelent harmadik kiadása volt a tankönyv.
A finnek és a magyarok összeismertetése érdekében azonban Szinnyei nem elégedett meg puszta nyelvkönyvkészítéssel, hanem szorgalmasan használta tollát általánosabb természetű írások készítésére is. Már Finnországban tett tanulmányútja idején és az azt követő években megjelentetett magyar újságokban és folyóiratokban könnyed, de tárgyilagos írásokat Finnországról. 1882-ben pedig megjelent 500 oldalas műve, Az ezer tó országa, ez a sokoldalú, informatív és jól megírt jellemzés a kor Finnországáról, a legjobbak közül való, amit rólunk idegen nyelven valaha is írtak. Dolgozott finn újságoknak is, többek között „Unkarin Matti" álnéven az Uusi Suometarnak is.
Szinnyeit 1883-ban a budapesti egyetemen a finn nyelv és irodalom magántanárának nevezték ki. Ő volt az első e területre szakosodott egyetemi oktató Magyarországon. Igaz, hogy ez a megbízatása rövid ideig tartott, mert már 1886-ban a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti és irodalomprofesszorává nevezték ki. Tényleges tudományos tevékenységét azonban a budapesti egyetemen folytatta, ahová 1893-ban vissza is tért Budenz helyére, az urál-altaji összehasonlító nyelvészet professzoraként. Nincs itt mód arra, hogy részletezzük rendkívül sokirányú tudományos tevékenységét. Legyen elég annyit mondani, hogy a nyelvészek úgy emlékeznek rá, mint a magyar nyelvtörténet, nyelvjárások, alaktan és műveltségi szók kiváló szakértőjére, aki ezeken a területeken úttörő eredményeket ért el. Maradandó értékű például az 1893-1901 években megjelent Magyar Tájszótára (magyar nyelvjárási szótár), melybe minden addig megjelent és feldolgozott tájnyelvi adatot felvett. Rövid tan- és kézikönyve, a Magyar nyelvhasonlítás (1896) sok kiadást ért meg, és ennek nemzetközi olvasóközönség számára készült változata, a Finnisch-ugrische Sprachwissenschaft (1. kiad. 1910, 2. kiad. 1922) hosszú ideig fontos alapmunka volt mindenütt, ahol finnugrisztikával foglalkoztak.
Szinnyeinek finnországi nagy megbecsülését mutatja, hogy megválasztották többek között a Finnugor Társaság, a Finn Tudományos Akadémia és a Kalevala Társaság dísztagjának.
A Szinnyeinél kilenc évvel idősebb Arvid Genetz tulajdonképpen tudomá-nyos értelemben is egy korábbi iskolához tartozott, ugyanoda, ahová Ahlqvist és Budenz, de amikor az újgrammatikus irányzat meghódította ezt a tudományterületet is, Genetz az új elméletnek megfelelően formálta át nézeteit, de úgy, hogy megőrizte kritikai szemléletét. Hosszú kutatóútjain minden finnugor nyelvben gyakorlati jártasságra tett szert, és bőséges anyagot gyűjtött. Különősen jelentősek felfedezései és tanulmányai a Kola-félszigeti lapp nyelvjárásokról, valamint a zűrjén keleti permják (jazvai) nyelvjárásról, melyeket addig csak nagyon kevéssé ismertek. Kora tudományos életében Genetz érdemtelenül került tehetséges tanítványa, E. N. Setälä árnyékába. Tanulmányainak elméleti alapját elavultnak tekintették, de amikor a szélsőségesen divatos újgrammatikus áramlatok hullámzása elült, látni lehetett, hogy voltaképpen Genetz megelőzte korát. Módszere, mellyel fiziológiai alapon vizsgált fonetikai jelenségeket, ma is nagyon frissnek tűnik, és nyelvtörténeti kutatásai olyan utat jelöltek ki, amely azután is tovább vezetett, miután Setälä elméletei zsákutcába vitték a kutatást. Éppen a hangtan területén tartott ki Genetz sok nézete ott, ahol az idő Setälät túlhaladta. Mondják, hogy Genetz a strukturalizmusnak, az 1900-as évek hatalmas nyelvészeti áramlatának volt Finnországban előhírnöke.
Genetz Ahlqvist örökébe lépett a helsinki egyetem finn nyelv és irodalom professzoraként 1891-ben, de amikor a következő évben a katedrát kettéosz-tották, a finn nyelv professzúrája Setälänek jutott, és Genetz lett az egyetem finnugor nyelvész professzora.
Genetz 1878-ban utazott Magyarországra már meglehetősen tapasztalt tudósként és utazóként. Két évig tartó magyarországi tartózkodása alatt barátságba került Hunfalvyval és Budenzcel, akiket tudományos nézeteiket tekintve magához közelállónak érzett. Magyarul oly jól megtanult, hogy 1879 májusában már ezen a nyelven tarthatott előadást a Magyar Tudományos Akadémián. Úgy tudjuk, hogy ez volt az első eset, amikor külföldi kutató magyarul adott elő e nagybecsű fórumon. Néhány évvel később (1884) a Magyar Tudományos Akadémia Genetzet tiszteleti tagjává választotta. Előtte az MTA tiszteleti tagja volt Elias Lönnrot (1859), August Ahlqvist és Ottó Donner (1876).
Genetz magyar nyelvet érintő kutatásai közül terjedelmes cikke, Unkarin kielen ensi tavuun vokaalien suhteet suomalais-lappalais-mordvalaisiin (A magyar nyelv első szótagi magánhangzói a finn-lapp-mordvinhoz viszonyítva) 1898- ból elvi alapról nézve igen figyelemreméltó. Genetz ugyanis itt is, mint némely korábbi magánhangzóvizsgálatában is azt a nézetet képviseli, hogy a finn nyelv magánhangzórendszere nagyon konzervatív, és mint ilyennek kulcsszerepe van más finnugor nyelvek magánhangzótörténetének tisztázásában is. Ez a nézet, mely később sok támogatóra talált, hosszú ideig egyike volt a finn-ugrisztika legfontosabb vitakérdéseinek. A probléma nem oly jelentéktelen, amilyennek esetleg a kívülálló láthatja. Ez alapkérdéshez való hozzáállás ugyanis döntően befolyásolja, hogy egyáltalán miféleképpen írjuk meg a finnugor nyelvek történetét.
Genetz későbbi magyarországi kapcsolataira időlegesen árnyékot vetett az, hogy becsületes tudós lévén kritizálta Szinnyeinek egy finnre történt színdarabfordítását, s emiatt nyilvános polémiába keveredett Szinnyeivel. Egyesek Magyarország ellen irányuló kritikát akartak látni Genetz néhány más állásfoglalásában is. Meg kell azonban állapítanunk, hogy bensőjében Genetz élete végéig Magyarország barátja maradt, és megmaradt a magyar nyelv és irodalom finnországi ismertetőjének és képviselőjének is.
A három általunk tárgyalt nyelvész közül E. N. Setälä volt az, akit az új-grammatikus eszmék legmélyebben hatottak át, és őt szokás az új kor elindítójának tartani a finn nyelv kutatásában. Fő kutatási területe a finn és annak közeli rokon nyelvei voltak, de rendkívül szuverén módon tárgyalta a távolabbi rokon nyelvek problémáit is, különösen egyes hang- és alaktani, valamint szótörténeti munkáiban. Setälä azonban nemcsak tehetséges tudós volt, hanem ügyes szervező és messze a jövőbe látó kezdeményező szellem is. 1901-ben Kaarle Krohnnal együtt ő alapította a Finnisch-ugrische Forschungen című folyóiratot, melynek az volt a feladata, hogy közvetítse a finnugor kutatás eredményeit főképp a nemzetközi olvasóközönségnek. A folyóirat ma is létezik. Setälä tervezetet nyújtott be különböző finn szótárak (a mai köznyelv, nyelvjárási, a régi írott nyelv etimológiai szótárainak) elkészítésére. E terv megvalósítására alapíttatott 1925-ben a Szótári alapítvány és 1930-ben a Finn rokonság (Suomen Suku) nevű kutatóintézet. Setälä nagyszabású szótárprogramja még ma sem valósult meg teljesen. Az általa tervezett szótárak szerkesztése ma az állami Hazai nyelvek kutatási központjának feladata.
Setälä már fiatal korában, Európa tudományos központjaiban tett tanulmányútján (1899-1890), amikor Budapesten is járt, közeli kapcsolatba került magyar nyelvészekkel. Röviddel ezután, 1892-ben adta ki levéltári kutatásokon alapuló jelentős munkáját Lisiä suomalais-ugrilaisen kielitutkimuksen historiaan (Adalékok a finnugor nyelvkutatás történetéhez) címen, melyben egyebek között Martinus Fogeliusról, Georg Stiernhielmről, G. W. Leibnizről és H. G. Porthanról e vonatkozásban nagyon sok újat olvashatunk. Éppen ebben a tanulmányában mutatta be Setälä Fogeliust, mint a finn-magyar nyelvrokonság első vagy legalábbis egyik első felfedezőjét.
Terjed a nyelvrokonság eszméje
Elmondható, hogy a finnugor nyelvkutatást tudományos szintre emelő Hunfalvy, Budenz és Szinnyei, valamint Ahlqvist, Genetz és Setälä korában és nagymértékben az ő érdemükből is a finn-ugor nyelvrokonság Finnországban és Magyarországon ható tényezővé vált a nagyközönség körében is. Ez három fázisban történt. Az első fázisban a tudomány előtti, gyakran véletlen összehasonlításokon alapuló spekuláció tudományos ismeretté vált. E korszak az 1700-as évek végétől az 1800-as évek közepéig, Sajnovicstól Castrén és Reguly életműve főeredményeinek kiadásáig tartott.
A második fázisban az addig szerzett ismeretanyag a szűk szakmai körökből továbbterjedt a műveltebb közönség soraiba. Ebben az összefüggésben talán helyénvaló megvizsgálni, hogyan fogadta a finnországi és magyarországi közönség a finnugor nyelvrokonságról szóló tanítást. Finnországban e második fázis csaknem közvetlenül kapcsolódik az elsőhöz. Már Castrén és Reguly utazásait szoros figyelemmel követte a sajtó, és az újságokban már az 1800-as évek elejétől tág teret szenteltek finnugor kérdéseknek. Voltaképpen ez része volt a finn identitás keresésének, amely szervesen kapcsolódott a kor finnesedési mozgalmához. Jellemzőek M. A. Castrén szavai, melyeket egy 1844-ből származó, J. V. Snellmannak írott levelében olvashatunk:
„Csak egy ügy létezik, amely engem egészen és ellenállhatatlan erővel fogva tart, egyes-egyedül csak ez éltet, számomra minden más mellékes. Elhatároztam, hogy megmutatom Finnország népének, mi nem vagyunk a világból és világtörténelemből kiszakított, magányos mocsárlakó nép, hanem rokonai vagyunk az emberiség legalább egyhatodának. A nyelvtanok nem tartoznak fő célkitűzéseim közé, de nyelvtanok nélkül e nagy cél el nem érhető. - Ha a finn nemzetnek ezzel használatára lehetek, úgy jól van; többre nem vagyok képes, s még ezt az ügyet sem vihetem végig, csak éppen hogy elindíthatom."
Castrén sok követőjét is ilyen gondolatok sarkallták, hogy az európai népek között oly magányosan álló finn nép számára rokont keresni induljanak. Néhányan kétségtelenül kérdéses dicsőségnek tartották a rokonságot a szamojédekkel és más „civilizálatlan barbárokkal", de az általános benyomás mégis az, hogy az erősödőben lévő finnesedési mozgalom a finnugor és uráli nyelvtudomány eredményeit valamiféle népi gyógymódként használta fel.
Magyarországon, Sajnovics és Gyarmathi hazájában, az északi rokon népekről talán lassabban vettek tudomást, amely legalábbis részben, nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy itt nem volt olyan, külső körülményekből fakadó szükség a nemzeti gyökerek felkutatására, mint Finnországban, de azzal is, hogy a meglehetősen megcsontosodott közvélemény teljességgel elvetette a magyar és finn rokonságba tartozó népek közös eredetének gondolatát. A nagyközönség szenvedélyesen kitartott a régi felfogás mellett, mely szerint a magyarok a törökök és más nagy keleti népek rokonai. Ez az „ugor-török háború" makacs módon folytatódott egészen a század utolsó évtizedéig, részben azért, mert még egyes érdemes tudósok is a finnugor nyelvrokonság ellen léptek fel. Még olyan kései időben is, mint 1882, Vámbéry Ármin professzor a magyar nyelv török eredetét igyekezett bizonyítani a magyarság eredetét tárgyaló munkájában. Mellékesen jegyezzük meg, hogy bizonyos finnországi svéd körökben Vámbéry munkájának híre leplezetlen kárörömet keltett: most összeomlanak a finn nyelvűek álmai, hogy legalább egy civilizált rokon népet találjanak maguknak, a nemesi kutyabőr hamisnak bizonyult.
Abból a korból fennmaradt Szinnyeinek egy élvezetesen szatirikus jellemzése a harc irracionalizmusáróL Az írás az Antti Jalava szerkesztette Unkarin albumi (Magyarországi képeskönyv) című könyvben jelent meg 1881-ben. Szinynyei azzal a megjegyzéssel kezdi írását, hogy mennyire szakértőnek hiszi magát mindenki nyelvtudományi kérdésekben. Aztán pedig bemutatja, milyen reakciót kelt az ilyen „született nyelvtudósban" az összehasonlító nyelvészet merész állítása a finn és^ magyar rokonságról:
„Micsoda? !?! - kiáltották mindenfelől - Mi, azaz MI, magyarok, rettenthetetlen harcosok, lovagok, fő- és alispánok, ügyvédek és képviselők, hogy MI a finnek atyafiai lennénk? A finneké, azé a népé, akik soha semmilyen hőstettet nem vittek végbe, csak egész fennállásuk alatt fókazsírt ettek, és ebből áll minden törté-nelmük! Soha, soha! Ez ellen a hitvány tévhit ellen a nyelvtudománynak az utolsó csepp vérig - akarom mondani -, tintáig kell harcolnia! De milyen fegyverrel harcoljunk, ha nem tudunk egy szót sem finnül? Még az hiányozna! Hát mire való volna az ?
Elutasítjuk szemrebbenés nélkül, és azzal vége. Dictum, fac- tum: elutasítjuk, és kész. A magyar nép a finneknek nem rokona - punctum; és az, aki továbbra is ezt meri állítani, hazaáruló.”
Hunfalvy, Budenz, Szinnyei és mások hatékony felvilágosító munkája kö-vetkeztében azonban a „hazaárulók55 véleménye lassanként győzött, és a „született nyelvtudósoknak35 le kellett nyelniök vereségüket.
A harmadik fázisban a nyelvrokonság alapján álló tevékenység mellett egé-szen más területek együttműködése is kialakult. Egy-egy gondolat a művelő-dési, sőt gazdasági kölcsönhatásról már a század közepén fel-feltűnt, de a kulturális együttműködés láthatóbb jelei gyakorlatilag csak az 1880-as évektől kezdve kezdtek mutatkozni. E fejlődésben oroszlánrésze volt Szinnyeinek és Antti Jalavának (eredetileg Almberg, 1846-1909), a helsinki egyetem első magyar lektorának. Az 1900-as évekre a finn-magyar művelődési kölcsönhatás már igen erőteljes volt, és a világháborúk közötti időszakra ebből látható és sokoldalú együttműködési forma alakult ki. Finnugor kultúrkongresszusokat tartottak, melyeken Észtország is részt vett, és 1937-ben megkötötték az első kulturális egyezményt, amely meglehetősen hosszú időre meghatározó volt, és hatott még a ma érvényben lévő kulturális egyezményre is.
A finnugor nyelvtudomány a századfordulóra mindkét országban megerősítette helyét a legfontosabb nemzeti tudományok között. Olyan magyarországi kutatók, mint Munkácsi Bernát (1860-1937), Halász Ignác (1855-1901), Pápay József (1873-1931) és Gombocz Zoltán (1877-1935), valamint olyan finnországiak, mint Heikki Paasonen (1865-1919), Yrjö Wichmann (1868-1932), K. F. Karjalainen (1871-1919) és Artturi Kannisto (1874-1943) vitték előre a tudomány ügyét. Országaink közötti tudományos kapcsolataink sokoldalúvá lettek és állandósultak, A világháborúk közötti időben szokássá vált, hogy a két ország fiatal finnugristái kölcsönös tanulmányutakat tettek egymás országaiban. Budapesten sok finnek adott otthont a nagy hírű Eötvös-kollégium, melynek védőszárnyai alatt gyarapította tudását többek között Lauri Hakulinen (1899-), Lauri Kettunen (1885-1963), Matti Liimola (1903-1974), Paavo Siro (1909-), Antti Sovijärvi (1912-) és Viljo Tervonen (1917-). Míg Finnországban tanult többek között Beke Ödön (1883-1964), Fokos-Fuchs Dávid (1884-1977), Zsirai Miklós (1892-1955), Lakó György (1908-), Papp István (1901-1972), Kálmán Béla (1913-) és N. Sebestyén Irén (1890-1978). A finn nyelv oktatása a budapesti egyetemen és a magyaré a helsinki egyetemen állandó jellegűvé lett.
A fentebb vázolt nemzedékek szorgalmas munkáján alapul a mai finnugrisztika is, melyben a finn-magyar kapcsolatoknak továbbra is központi szerepe van. A két ország közötti kulturális egyezmény biztosítja az ösztöndíjasok és lektorok cseréjét, és ezen túlmenőleg a Magyar Tudományos Akadémia és a Finn Akadémia közti egyezmény is hozzájárul a sokoldalú tudományos kölcsönhatás feltételeinek megteremtéséhez. Budapest és Helsinki mellett új finn-ugrisztikai kutató és oktatóhelyekké emelkedett Debrecen, Szeged és Turku. Az egyetemeken kívül finnugrisztikai kutatómunka folyik még a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében és Finnországban a Hazai Nyelvek Kutatóközpontjában. Castrén és Reguly vetése bőséges aratást eredménye-zett.
Simoncsics Péter fordítása